A mongol nyelvet beszélő népek az Urálon túlról származtak. A tatár a 12. században csak egy jelentéktelen kis mongol csoport nevét jelentette, de hamar a mongolok általános neve lett a forrásokban. A mongol törzseket Temüdzsin, későbbi nevén Dzsingisz kán ("Világhódító") egyesítette, ő alapította meg a mongol világbirodalmat. Átszervezte a hadsereget és a közigazgatást, előkészítve a környező földműves országok elleni hadjáratokat. Ezzel indult el a nomádok utolsó és egyben legnagyobb támadása, amit a civilizált világ valaha is elszenvedett. Dzsingisz kán elfoglalta Észak-Kínát, legyőzte a Kijevi Fejedelemséget és a kunokat. E hódításoknak köszönhetően jött létre az a hatalmas törzsszövetség, amelyben a fegyverforgatók száma kb. három-négyszázezer főre tehető!

A mongolok kitűnő és mozgékony könnyűlovassággal rendelkeztek, magas színvonalú hadvezetésüknek és tökélyre fejlesztett fegyverforgatásuknak köszönhetően nem találtak ellenfélre Eurázsia sztyeppéin. A mongol támadások természetes kísérőjelensége volt az óriási pusztítás és a tömeges emberirtás, amivel a kisebbségben lévő hódítók megfélemlítették a lakosságot. A mongolok egy-egy meghódított területen csak kis létszámú helyőrséget hagytak hátra, ők képviselték a távoli nagykán hatalmát, beszedték az adókat, és ha kellett, megtorolták az ellenállást.

Dzsingisz kánt harmadik fia, Ögödej nagykán követte a trónon. Ögödej folytatta apja hódító politikáját: 1235-ben elhatározta a nyugati országok megtámadását, és a támadó hadak élére Batut nevezte ki. Batu kán Dzsingisz unokája volt, az ő nevéhez fűződik a volgai bolgár állam, Kijev és a dél-orosz sztyeppe népeinek meghódítása. Batu kán 1241-ben Lengyelország és Magyarország ellen fordult.

Magyarországon tudtak a tatár hadjáratról. A védelmi felkészülés elhanyagolásáért egyaránt felelős volt a király és a főurak is. Béla ekkor még javában folytatta birtok-visszavételi politikáját, és csak akkor döbbent rá a veszély súlyára, amikor 1240-ben a tatárok elfoglalták Kijevet. A magyar urak közben megölték az (igaztalanul) árulónak tartott Kötönyt. Véleményük szerint ugyanis a kunok csak azért jöttek Magyarországra, hogy felderítsék az itteni viszonyokat, és később a tatárok oldalára álljanak. Kötöny meggyilkolása után a kunok pusztítva-fosztogatva kivonultak az országból. A gyilkossággal a főurak csak azt érték el, hogy gyengült az ország védelmére kész haderő.

Az elkerülhetetlen bekövetkezett: 1241 márciusában a tatár sereg Magyarországra zúdult. A király elrendelte az általános felkelést, de az urak csak nehézkesen gyülekeztek. A döntő csatára a Sajó torkolatánál, a Muhi melletti pusztán 1241. április 10-éről 11-ére virradó éjszaka került sor. Igazi ütközetről nem is beszélhetünk, hiszen a tatárok gyakorlatilag legyilkolták a védekezni képtelen magyar csapatokat.

A csatát követően a tatárok elpusztították Pestet, és fennhatóságuk alá vonták a Dunán inneni területeket, majd 1242 januárjában átkeltek a befagyott Dunán, és a Dunántúlon is folytatták pusztításaikat. Nem sikerült azonban Esztergom, Székesfehérvár és Pannonhalma bevétele, ehhez hiányoztak az ostromgépek. A király is menekülni kényszerült. A tatárok egészen az Adriáig üldözték, de Trau szigetére nem tudtak átkelni, így IV. Béla és családja megmenekült.

Batu kán 1242-ben váratlanul elhagyta Magyarországot, amiben része lehetett Ögödej nagykán halálának. A károk óriásiak voltak. A tatárok felperzselt falvakat és földeket hagytak maguk után, éhínség és járvány pusztított az országban. A történészek a lakosság emberveszteségét egy-egy területen 15–50% közöttire becsülik. Az elmenekült Béla király hazatért, és hozzákezdhetett a tatárjárás tanulságainak levonásához.